Kezdőlap
Élsz, Barackvirág! I. fejezet
II. fejezet/1
II. fejezet/2
III. fejezet/1
III. fejezet/2
IV. fejezet
V. fejezet/1
V. fejezet/2
VI. fejezet
A folytatásról
Galériamagyarázat
Galéria

Sponsor a Child in Jesus Name with Compassion

Sponsor a Child

IV. fejezet

IV.

 

Otthon nagy volt az öröm. Nem mindenki értette, miért nem műttettem meg Katit, nem is nagyon magyaráztam, csak a pénzhiányra hivatkoztam. A gyermekeim boldogsága zavartalan volt, nekik csak az volt a lényeg, hogy újra együtt lehetünk. Megszoktuk, hogy minden este hálát adunk Istennek az együttlétért.

Különösebb események nélkül telt el a nyár. Az útlevelemet leadtam, senki sem kérdezett semmit. Elvittem az ajándékkönyvet a "barátomnak", pár szóval beszámoltam az utunkról. Tetszett neki, hogy nem vagyok elragadtatva a nyugati kórházak segítőkészségétől, de nem faggatott arról, hogy hol kikkel találkoztam, mit intéztem.

Alig értünk haza, a cigányasszonyaim sorra jöttek üdvözölni minket. Maria barátnőmet baleset érte. A helybéli tanács kiadta a rendeletet, hogy bontsa le földviskóját, mert túl közel van az országúthoz, és zavarja az arra utazókat: nem illik bele abba a képbe, amit a "sokoldalúan fejlett szocialista Románia" önmagáról akart kialakítani. Hiába kért helyette más lakást vagy építőanyagot, végül kiutaltak számára néhány darab, méteres átmérőjű rönköt, amit már tűzifának sem vitt el senki. Nem volt kiút, jött a buldózer. Maria a gyerekekkel az erdőbe költözött. Nyár volt, nem fáztak. Csak az zavarta, hogy olykor, ha esett az eső, minden ruhadarabjuk elázott, nem volt hova elrejteni őket. A lebontott ház faanyagát fel tudták használni egy új földkunyhó építéséhez. Az úttól beljebb, az erdő szélén, de még ugyanannak a falunak a határában kezdtek alapozni. Férfisegítség ritkán akadt, a csont és bőr asszony maga emelte a gerendákat. Valaki azt tanácsolta neki, hogy ha nincs létrája, úgy rakhatja fel a felső gerendát, ha egy karóval az egyik végét felhelyezi a már elkészült falra, majd a karót a gerenda túlsó vége alá illesztve, felegyensúlyozza azt is a fal tetejére. E művelet közben történt, hogy a gerenda megbillent, lecsúszott a karóról, és rázuhant Maria fejére. Pár napi rosszullét után a mentő bevitte a zilahi kórházba, megállapították, hogy agyrázkódása van, a fején a sebet össze kell kapcsolni, a koponyacsont megrepedt. Nem volt hajlandó bent maradni a kórházban, csak azt engedte, hogy bekötözzék, aztán eljött hozzánk. A legkisebb fejmozdításra megtántorodott. Döbbenten hallgattam beszámolóját, majd kértem, vesse le a kendőjét, látni akarom a fejét. Nem akarta engedni, nehogy megutáljam. Megnyugtattam, edzett vagyok. Hát nem mondom, ilyen sebet még nem láttam. Nem tudom, a kórházban hogyan kezelték, a haját se nyírták le, csak rányomtak egy sebtapaszt. Kifertőtlenítettem a sebet, s megígértettem vele, hogy amint hazaér, elmegy a rendelőbe, hogy rendezzék el a fejét. Sampont is adtam neki, hogy előzőleg mosson hajat. Mikor elment, nem voltam biztos benne, hogy valaha is látom még.

A tbc-s fiatalasszony megint kórházban volt. Szült egy gyermeket, de nem engedték, hogy hazavigye. Szülés után azonnal átvitték a tüdőosztályra az anyát. Megmondták neki, ne is számítson rá, hogy valaha is visszakapja a gyermekét. A kórházból néha egy-két órára kiengedték, olyankor jött fel hozzánk "jó szóra".

Egy délelőtt beállított egy másik, negyven év körüli "barátnőm". Kórházi köpeny volt rajta. Régen nem láttam. Izgatottan mesélte, hogy megszökött a kórházból. Három napja szült, de nem tudja hazavinni a gyermekét. Nincs ideje gondozni, mert nagyon sok dolga van. 10.000 lejt vettek fel kölcsönbe, hogy beköltözhessenek a faluba, azt kell sürgősen törleszteniük. Nem akarja végleg elhagyni a gyermekét, de most jobb dolga van annak a kórházban, onnan egyelőre úgysem teszik ki, csak ha betölti az egy évet. Kérte, adjak neki ruhát, amivel hazamehessen, a buszon nem utazhat kórházi köpenyben. Nem örültem, hogy elhagyta a gyermekét, de nem volt értelme a prédikálásnak, tudtam, milyen nehéz helyzetben vannak. Megkapta, amit kért. Ennivalót is küldtem az otthon maradt gyermekeknek. Két hónap múlva jött újra, de akkor már magával hozta a picit is. Egyenesen a kórházból jöttek. Azt mondta, nem bírta tovább. Már kevés törlesztenivalója maradt, mostmár meglesznek valahogy, a gyerekkel is kevesebb baj van, ha már betöltötte a nyolc hetet. Sugárzott a boldogságtól, most látszott, mennyire nehezére eshetett otthagyni a kicsit.

Talán azért kellett egy kis részt vállalnom az életükből, hogy az ő nyomorúságukból erőt merítsek a magam gondjaihoz. Szeptember első napjaiban már biztos voltam abban, hogy újabb kis élet indult bennem. Öröm és félelem váltakozva dobogtatta meg a szívemet. Örültem, hogy gyermekem lesz, őszintén adtam hálát érte Istennek, kértem, hogy adja meg hozzá az erőt, és ne hagyja, hogy megijedjek a rám váró feladatoktól. Ennek ellenére nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megismétlődhet Kati esete. Hetekig nem is szóltam róla senkinek Álmoson kívül. Egy vasárnapi sétánkon, amikor mind a hatan elindultunk a Meszes alján lévő fenyvesbe, még nevettünk is rajta, mennyire nem látszik a kedélyállapotunkon, mi minden vár ránk: legnagyobb gyermekünk most kezdi az első osztályt, a harmadik most megy először óvodába, rövidesen új hazába költözünk, várjuk ötödik gyermekünket, és ott van Kati. Újból csak Isten bölcsességét csodálhattuk, aki mindennapokra szabdalja az emberi életet: a napokat, az órákat, a perceket sokkal könnyebb megélni, mintha egyszerre, egy tömegben kellene megoldani a felsorolt nehéz helyzeteket.

Először voltam úgy évnyitón, hogy nem a tanulók vagy tanárok, hanem a szülők között álltam. Olyan távol kerültem az elmúlt hét évben minden hivatalos megnyilvánulástól - leszámítva az útlevélosztályt -, hogy nem álltam meg nevetés nélkül a következő jelenetet. Amikor az igazgatónő megnyitóbeszéde első mondataiban oda érkezett, hogy: "külön köszönetet kell mondanunk pártunknak és kormányunknak, különösen pedig az ország vezetőjének, Nicolae Ceauşescu elvtársnak és Elena Ceauşescu elvtársnőnek a gondoskodásért, amellyel lehetővé tették, hogy gyermekeink tanulhassanak" - egy pillanatra megállt, majd látva, hogy mi sem történik, letette maga elé a lapokat, amikről felolvasta beszédét, és ő maga kezdett tapsolni a mikrofonba. Hihetetlen volt, milyen faarccal ütötte össze mindenki rögtön a tenyerét.

A református lelkész felesége lett Borika tanító nénije. Szerették egymást, nem is lett volna semmi baj, ha a román órák nem lettek volna. Szegény kislánynak sehogy sem ment a romántanulás. Ketten voltak az osztályban, akik egy árva hangot sem tudtak románul, a tankönyvük viszont megegyezett a román anyanyelvű elsősök olvasókönyvével: előre feltételezték a nyelvismeretet. Nem akartam kínozni Borikámat, de ő nagyon szégyellte, hogy nem tud válaszolni a tanító néni kérdéseire, s igyekezett volna megfelelni a kívánalmaknak. Sokat gyötrődtünk, kevés eredménnyel.

Bálintnak, Eszternek az óvoda könnyebben ment. Édesapám vitte őket reggelente, délben pedig hazahozta az unokákat. Délelőttönként kettesben voltam Katival. Szépen fejlődött, értelmesedett, már elég sokat ült. Az etetőszékben az asztal mellett biztonságban volt. A fejmozdulatai kissé merevek voltak, szemén gyakran látszott a vízfejűekre jellemző naplemente-tekintet, s ha erősen koncentrált, bal szemével kancsított is. Vidám volt mindig, ébredéstől elalvásig. Bármikor kész volt mosolyogni, nevetni, kedvenc szórakozása az volt, ha egy-egy szót hol magas, hol mély hangon ismételgettünk. Már próbált önállóan enni. Inni nem tudott csak üvegből, a pohárból mindig félrenyelt, de a kenyeret már kézben fogva harapta, s kanalazta a főtt ételt a tányérjából, ha nem volt kényelmesebb az ujjait használni, - mint például a babszemek kiszedegetéséhez. Dallamokat már könnyen felismert, s nagyon egyszerű mondókákat már el is tudott ismételni. Egyszóval úgy tűnt, hogy értelmi színvonala nem marad el az életkorának megfelelő átlagostól.

Szeptemberben nagyon rosszul voltam. Egyik terhességemben sem volt ilyen nehéz a második hónap. Édesanyámnak is akkor voltam kénytelen megmondani, hogy gyermeket várok, amikor egy vasárnapi közös ebéd után nem tudtam meg se kóstolni a névnapunkra sütött csokoládétortát. Mikor megmondtam, első szava az volt, hogy beszélni kell Imre doktorral. Határozottan tiltakoztam, erre egészen kétségbeesett. Órákon át sírt, így persze a többiek is megtudták. Felelőtlennek, önzőnek nevezett, azt mondta, ez már nem kereszténység, hanem fanatikus túlzás, a kereszténységet is ésszerűen kell megélni, nem gondolok a többi gyermekre, sem a saját erőnlétemre, nekem különösen vigyáznom kell az egészségemre Kati miatt. Mi lesz, ha megkapjuk az útlevelet, hogyan viszek magammal egy csecsemőt, ki fog majd segíteni, egyedül maradok öt kisgyerekkel, ha Álmos dolgozni fog. S mi lesz, ha ez is olyan lesz, mint Kati, stb. stb. Irántam való aggódásában minden eszébe jutott, ami helyzetünk nehézségéhez tartozott, s tehetetlenségében egészen kifordult önmagából. Nem ellenkeztem, nem érveltem, tudtam, úgyis hiába. S azt is tudtam - bár nagyon bántott, hogy ilyen fájdalmat okozok neki -, hogy ha lecsillapodik, lehiggad, akkor mellém áll azonnal, amint más támad rám az ő érveivel. Elcsitul benne az első indulat, s bármennyire aggódik is, megnyugszik Isten akaratában. De ehhez egy kis idő kell.

Jó volt túllenni a nehezén. Mostmár nem kell titkolóznom. Édesanyám hamarabb megnyugodott, mint ahogyan számítottam, mert miután hazamentünk tőlük, még vasárnap délután felhívta a bátyját, egy közeli falu lelkészét, kiöntötte neki a szívét és teljes felháborodását. Csak sejtem nagybátyám reagálását, mert másnaptól édesanyám tántoríthatatlanul mellénk állt. Ő mondta el az újságot anyósoméknak is telefonon, s már ő csitította anyósom megdöbbent kitörését. Egyedül Álmos édesapja mondott igent első perctől kezdve ötödik gyermekünkre. Külön felhívta Álmost a munkahelyén, hogy elmondja, nekünk van igazunk, ne hallgassunk senkire, a gyermeket mindig Isten ajándékának kell tekinteni, s elfogadni hálával és alázattal.

Csak ne félnék attól, hogy nyitott gerinccel születik! Néha éjszaka órákig forgolódtam, úgy éreztem, azt nem tudnám elviselni. De hogyan lehetnék biztos? Na és, ha megtudom?

Októberben elvittem Katit szemfenékvizsgálatra. Az eredmény rossz volt: már olyan elváltozások mutatkoztak, amelyek a vízfejűség következményének mondhatók, s amelyek ha tovább fejlődnek, lehetetlenné teszik a shunt-műtétet. Nagyon megijedtem. Nem áltathattam magam, a fejkörfogat-növekedés nem állt le teljesen, a kutacsa gyakran volt feszes. Vajon kibírja, amíg áttelepülünk? Ki tudja, mikor lesz az. Már túl voltam a második hónapon, a rosszullétek elmaradtak, a terhességnek még semmi jele nem látszott rajtam. Utazhatom. Nem sokat töprengtem, kihallgatást kértem a "barátomtól".

A megadott időben nem ő fogadott, hanem egy őrnagy, akit még sosem láttam, de tudtam, hogy ő nagyon jól ismer engem. Ő volt az édesapám "kérdezgetője". Olyankor jelentkezett, mikor édesapámat meglátogatta debreceni barátja, de én is mindig szóba kerültem az interjú során. Elmondtam neki, mi a helyzet, kértem, engedjék meg, hogy kivigyem a kislányt Budapestre. Feltűnően könnyen beleegyezett, mondta, adjam be a kérésemet, gyorsított eljárással megkapom az engedélyt, de amikor megyek az útlevélért, keressem fel. Tíz nap múlva már újra a Securitatén voltam. Mivel már nem izgultam, körül tudtam nézni az előcsarnokban várakozás közben. Két dolog tűnt fel. A világban nagy változások történtek mostanában, olyanok, amelyek kedvezőtlenek voltak Ceauşescu politikájának, hisz a román ellenzék, Tőkés László magnóra mondott vallomásai, Chrudinákék riportja és sok más ember nyílt beszéde egyre inkább Románia ellen fordította a nyugat hangulatát. Ennek ellenére itt ahelyett, hogy feszültebb lenne a légkör, a megszokottnál nyugodtabb, derűsebb arcokat láttam magam körül. S ami szinte hihetetlen volt: a Securitate portájának falán nem egy Ceauşescu-beszéd díszelgett, hanem egy hatalmas plakát a Román Állami Opera közelgő zilahi vendégszerepléséről. Vajon mi okozta ezt a változást? Miért olyan biztosak önmagukban? Akkor még azt hittem, ezek a jelek is arra vallanak, hogy erőseknek, támadhatatlanoknak hiszik magukat és a rendszerüket, tudják, hogy senki sem avatkozhat Románia belügyeibe. A későbbi események alapján viszont ez a hangulatváltozás egészen más folyamat előjele lehetett.

Az őrnagy tartózkodóan kedves volt. Nem sokat kérdezett, csak azt mondta, egy kérésük lenne hozzám. Tudják, hogy sok gondom van, de ha mégis tudnék rá egy kis időt szakítani, hazafelé jövet hozzak néhány példányt a Kapu című folyóiratból. Mondtam, jó, megpróbálom, s megkaptam az útlevelet. Nem értettem a dolgot. Nem tudtam ugyan, mi ez e folyóirat, de sejtettem, hogy nem turisztikai szaklap... Vajon mi a céljuk? Diákéveim tapasztalatai alapján tudtam, hogy a követség kulturális attaséjának kötelességei közé tartozik figyelni minden olyan sajtómegnyilvánulásra, amely Romániával kapcsolatba hozható. Ha a Securitatét érdekli egy folyóirat, nem szorul arra, hogy velem hozassa be. Ez az indok tehát ki van zárva. Maradt kettő, amelyek között nem tudtam választani: vagy le akarnak buktatni befelé jövet a határon (ugyan ki hiszi el nekem, ha ellenséges hangnemű cikkeket tartalmazó folyóiratot találnak a csomagomban, hogy azt a zilahi securitate kérésére hozom?), és így megakadályozzák az áttelepülési kérelmünk elfogadását, vagy pedig - és ezt tartottam valószínűbbnek - próbára akarnak tenni, mennyire vagyok hajlandó és alkalmas az együttműködésre. Egyet biztosan tudtam: ha megtalálom is, nem fogom hazahozni a folyóiratot. Nem is szóltam róla senkinek.

Megint búcsúztunk, megint azt hittem, hogy műtétre viszem a kislányomat, s ki tudja, hazafelé velem lesz-e.

Nem akartam Melindáékat terhelni tanév közben, ezért először Nicolette-nél, Borika keresztanyjánál szálltunk meg, aki bár húsz évvel idősebb nálam, csoporttársnőm volt az egyetemen, és sokat segített annak idején a beilleszkedésben. Tőle hívtam most fel az unokatestvéremet, akiről diákkorom óta semmit nem tudtam. Komoly nyomozómunkába került, míg megkaptam a munkahelyi telefonszámát. Beszélgetésünk hatására felkeresett, nagyon megörült nekünk, s azonnal hazavitt a Bajcsy Zsilinszky úton lévő lakásukba. Megismerkedtem a feleségével és három éves kislányával, akivel azonos nevet viselünk. Jó volt náluk, nagy szeretettel fogadták Katit, a sógornőm úgy viselkedett velünk, mintha a testvérem volna.

Már második nap elvittem Katit az Amerikai útra az ambulanciára. Ugyanaz a doktornő vizsgálta meg, aki nyáron is véleményt mondott róla. Megnézte a szemorvos diagnózisát, megnyugtatott, hogy ez a Kati állapotában természetes lelet, az agy feszül, de nem jobban, mint mikor legutóbb látta. Ha elvégzik a szemvizsgálatot fél évvel ezelőtt, valószínű ugyanerre az eredményre jutottak volna. Legyek nyugodt, ráér a műtét, egy éven belül mostmár úgyis áttelepülünk, akkor majd elvégzik. Most úgysem tudnék itt maradni, különben is meg kéne csinálni a rekonstrukciós műtétet is a gerincén, annak a gyógyulása két hónapig is eltarthat, stb. stb. Látszott, hogy le akar beszélni a műtétről, én könnyen hagytam magam meggyőzni, hisz újra átéltem azt, hogy valami nagyon rossztól, valami végzetestől menekül meg így Katikám, megint az enyém, megint visszakaptam.

Ha már megszabadultam a nagy gondtól, volt időm magammal is foglalkozni. Több ismerőst felhívtam telefonon, mit tanácsolnak, kihez forduljak. Egyik, ötgyerekes barátnőm úgy tudta, hogy legalább két hetet kéne várnom még, mert a magzatvíz alapján akkor tudják biztosan megmondani, egészséges-e a pici. Sürgősen haza akartam menni, ezért rákérdezett, miért olyan fontos megtudnom, nem beteg-e a magzat, ez úgysem változtat semmit az állapotomon. Jó, hogy telefonon beszéltünk, nem látta, hogy elpirulok, mert ő volt az első, aki így gondolkozott, s bizony megfordult a fejemben, hogy ha megtudnám, hogy nyitott a gerince a picinek, itt Magyarországon elvetethetném, otthon ez lehetetlen. Az ő véleménye megerősített, jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én látom úgy, hogy Istenre kell bízni, meddig tart életben valakit, akinek életet adott. Még egy hasonló biztatást kaptam, máig hálás vagyok nekik, hogy ők ketten mellém álltak, és megerősítettek. A félelmeim nem szűntek ugyan, szerettem volna biztosat tudni, de legalább megszabadultam a kísértéstől. Hetekkel később Borika lányom mondta rá az áment erre a felszabadulásra, amikor a maga ártatlan, hétéves fejével elgondolkodott, s így szólt: "Édesanyám, olyan jó volna, ha a kistestvérünk egészséges lenne, de ha mégse lesz, az se olyan nagy baj, legalább lesz egy társa Katinak, aki olyan, mint ő".

Az unokatestvéremék csak most tudták meg, hogy készülünk áttelepülni. Mint minden barátomat, őket is megkértem, gondolkozzanak, nem tudnak-e valami átmeneti megoldást számunkra, egy helyet, ahova megérkezhessünk, és Álmos számára valami munkalehetőséget. Berci akkor egy Budapesthez közeli tsz-nél dolgozott, megígérte, utánanéz, lehet, hogy talál tervezői vagy kivitelezői állást Álmosnak, s a pár éve üres munkásszállást talán átadnák szolgálati lakásnak. Hazatérve elmondta, hogy az állás valószínűleg meglesz, szükségük volna gyakorlott tervezőre, ami a lakást illeti, szinte biztos, hogy megkapjuk, ha Álmos beáll hozzájuk dolgozni. A lakás, jobban mondva ház, közel van Budapesthez, egy tanyaszerű épület, körülötte szántóföldek. Akaratlanul is beindítottam a fantáziámat. Egy tanyán élni Budapesten, magunk jelöljük ki a kerítésünk helyét, ültethetek virágokat, lehet egy kis veteményeskertem, talán egy-két gyümölcsfa is lesz az udvaron. Tarthatunk kutyát, macskát, senkit se fog zavarni, még szomszédunk sem lesz, akit a gyerekzsivaj bosszantana. Túl szép volt a kép ahhoz, hogy igaz lehessen, de jólesett álmodozni.

Mivel bizonytalan volt, gondoltam, elindulok még egy szálon. Telefonon találkozót kértem egy ismerős egyházi embertől, talán tudna segíteni. Vannak elhagyott kolostorépületek, plébániák vidéken, hátha befogadna minket valahol egy egyházközség. Talán még örülnének is neki, nem dől össze az épület, ha laknak benne. Az atya kedvesen, jóindulatúan fogadott. Mondta, hogy érdeklődni fog elhagyott plébániák után, hallott már ilyet, hogy erdélyi családot fogadtak be olyan helyen, ahol semmi kilátás nincs papi utánpótlásra. Pénzbeli támogatást is kaphatunk. Gyulay püspök úr felkarolta a menekültek ügyét, igaz, hogy már sokakon segített, de talán még jut nekünk is párszázezer forint, amin vehetnénk valahol vidéken egy parasztházat. Megköszöntem a jóindulatát, mondtam, majd jelentkezünk, ha átjöttünk, s ha nem találunk más megoldást. Pénzt nem akartam kérni, az a kevés, ami van ilyen célra, jusson a tényleges menekülteknek, akik egyszál ruhában jönnek, és senkijük sincs. Még nem tudhattam, mi mit fogunk áthozni, de az biztos, hogy nem leszünk magunkra hagyva, ha átjövünk, barátaink már most gyűjtik a ruhákat, bútorokat, edényeket.

Egy hétig maradtunk, azt is csak azért, mert nem volt senki, aki hamarabb haza tudott volna vinni. Zoltán, Eszter lányunk keresztapja vállalta a fuvarozást, aki a legnehezebb időkben havonta járt át Erdélybe segélyekkel, könyvekkel, baráti szóval. Ő maga is csodálkozott, milyen könnyen átjutottunk a határon. A vámos csak ránézett Katira, s már intett is, hogy mehetünk, ki se kellett csomagolni.

Otthon nagy volt az öröm. Egy-két kisebb ajándékot adtam a gyermekeknek, a nagyobbakat eltettem karácsonyra. Minden barátunk adott pénzt ajándékokra, így Istennek és nekik hála, szép karácsonyra számítottam.

1989 október-novemberéből két emlékem van még. Nem családi események voltak.

Számunkra a külvilággal való kapcsolatot napról-napra a Kossuth-rádió jelentette. Hallgattuk a reggeli órákban, néha délelőtt is, a Déli krónikát lehetőleg sohasem hagytam ki, majd miután Álmos hazajött délután, jóformán lefekvésig szólt a rádió. A budapesti TV adását ezekben a hónapokban már nagyon nehezen lehetett fogni Zilahon, a mi utcánkban egyáltalán nem. A román TV-t senki se nézte. Régebben még a Teleenciclopedie című természettudományos tv-enciklopédiát érdemes volt megnézni szombatonként, de szeptembertől levették a műsorról. Maradtak a Ceauşescuékat éltető-dicsőítő híradók, interjúk, s a modern népzenei műsorok - az meg már mindenkinek a könyökén jött ki. Napi másfél-két órás műsorideje volt a román TV-nek.

A Kossuth-rádió munkatársai, szerkesztői nem is sejtik, mekkora szerepük volt és van az erdélyi magyarok életében. Nemcsak a híradásokat figyeltük. Két nap volt hetente, amikor a Kossuth-rádió segített egy kicsit felülemelkedni a mindennapokon, amikor fellebbenhetett egy-egy pillanatra a függöny egy elérhetetlen, igaz emberi világról. Amikor a jó, a szép, az igaz nyíltan megszólalhatott, amikor a szeretet nem szégyellnivaló gyengeség vagy elcsépelt frázis volt, amikor szerephez juthattak a keresztény kultúra értékei. Egyik volt a Vasárnapi Újság Győry Béla szerkesztésében, másik pedig a szerda reggel Pintér Dezsővel. Édesanyám, aki ekkor már nyugdíjas volt, csak azért kelt egy órával korábban szerdánként, hogy hosszabban hallgathassa "Dezsőkét".

A rádióból hallottunk a magyarországi változásokról, 56 átértékeléséről, s arról, hogy a júniusi temetés után most, 1989. október 23-át már jelentőségéhez illően akarják megünnepelni. Aznap Borikám épp a Déli Krónika közben ért haza az iskolából. Szóltam, tegye le a táskáját, s jöjjön, álljon mellém, hallgassa, ami most következik, mert történelmi pillanatot élünk át, amit nem szabad elfelejtenünk. Pár szóval elmondtam, miről van szó, majd egymás kezét fogva, visszafojtott lélegzettel hallgattuk Szűrös Mátyás szavait: a Magyar Köztársaság kikiáltását.

Mennyire ellentétes volt ezzel, és mennyire döbbenetesen lehangoló a másik emlékezetes esemény: a XIV. román pártkongresszus, amelyen természetesen újraválasztották a Vezért. Mi sosem szidtuk a gyermekek előtt Ceauşescut. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy megóvjuk őket a gyűlölet lealjasító érzésétől. Elhatározásomban, hogy megpróbálunk áttelepülni, a vágyakozás mellett ez volt a döntő szempont. Hiába nevelem otthon kereszténynek a gyermekeimet, hiába tanítom nekik pici koruktól, hogy Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, hogy minden emberben Krisztust kell keresnünk, hogy Ő azt tanította, szeressük ellenségeinket, s a gonosz embert csak sajnálni szabad és imádkozni érte, de gyűlölni sosem. Alig két hete jártak óvodába, és már azzal jöttek haza, hogy "a románok" bántják őket, nem hagyják őket játszani az udvaron. De ők is megmutatják "a románoknak": nem engedik őket a WC-re menni, stb. Hiába magyaráztam, hogy nem "a románok", hanem egyes rossz gyerekek bántják őket, s nekik nem szabad ugyanúgy viselkedniük. Míg velem voltak, talán megértették, de az óvodában átvették egymás nézeteit, szavait, érzelmeit. Nem tudom őket másként megmenteni a gyűlölködéstől, mint ha kiragadom őket abból a környezetből. Még Ceauşescuért is imádkoztunk, hogy segítse Isten megjavulni, emberebbé válni, s hogy bocsássa meg neki mindazt, amit elkövet, mert nem lehet ép elméjű ember.

Egész tevékenységéből legjobban az háborított fel, legnehezebben azt tudtam elviselni, amit a kongresszuson is produkált. Ő, vagy mások az ő kedvéért? Lényegtelen. Munkások, gyermekek tízezreit, százezreit gyűjtötték össze az ország minden részéből Bukarestbe, nem számított a gyár, a mező, a munka, a tanulás, két hét kiesés a termelésből. Napokig nem csinált mást az a párszázezer ember, mint állt, letérdelt, négykézlábra állt, jobbra dőlt, balra dőlt, állt, letérdelt, négykézlábra állt, stb. S mindezt azért, hogy százezrükből összeállhasson az élőkép: élő, de tárggyá, sőt festékcseppé aljasított emberekből a dicső férfiú és neje arcképe vagy a szocialista Romániára tűző napsugár. A falurombolás, a Duna-csatorna építése szörnyű dolgok voltak, de attól mindenki háborgott, sírhatott, ordíthatott, sőt az öngyilkosság szabadsága is megadatott neki - ezek mind emberi megnyilvánulások, még ha a szenvedő emberéi is. De szó nélkül, közömbösen venni tudomásul, hogy másfél napig utazunk, utána pedig két hétig naponta több órán át négykézláb állunk, hogy egy megalomániás őrült az emberi hátak alkotta pórusokból összeállt arcmását szemlélhesse, és ezt mindenki tudomásul veszi, soha senki ellene nem szól, nem tesz - ezt nem tudtam felfogni, ez felbőszített.

 

December. Istenem, köszönöm Neked, hogy megérhettem. Köszönöm Neked, hogy megsejthettem, átélhettem valamit abból a tiszta örömből, mely mentes minden hátsó gondolattól, amely kiszakít önmagamból, áttöri kicsinyes korlátaimat, az örömből, amelyben nincs önszeretet, amely nem tervez, nem fél, nem mérlegel, csak felszabadultan, milliókkal egyetlen fénynyalábba fonódva ujjongva repes egymás és az ég felé. És köszönöm, hogy eljöhettem, mielőtt csalódnom kellett volna, s megőrizhettem ezt az élményt a maga tisztaságában.

Mikuláskor együtt volt a család. Bálint fiam utánozni akarta hat évvel idősebb unokabátyját, így két Mikulásunk volt. Borika már felvilágosult nagylányként fogadta őket, Eszter, három évesen, nagyon meg volt illetődve, Kati úgy vette tudomásul a nagy fehér szakállú, piros köpenyes apró bácsik bejövetelét, mint minden mást a világon. Soha semmi nem váltott ki belőle heves reakciót, se csodálkozást, se félelmet, se ijedtséget. A mosoly, a jókedv, a nevetés volt az egyetlen indulat, amit kifejezett, soha semmin meg nem lepődött.

Egy valami nyugtalanított Kati állapotában ezen a télen. Már októberben elkezdődött. Váratlanul belázasodott, 39 fokig is felment a láza, de semmi más tünete nem volt. Két, legtöbb három napig tartott, aztán elmúlt a láz. Ha párnapi bentlét után újra kivittem Katit, akár csak 20-30 percre is a levegőre, estére újra belázasodott. Eleinte kezelni próbáltam. Szulfamidokkal kezdtem, majd antibiotikumot adtam, aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem adok semmit a lázcsillapítón kívül. Az eredmény ugyanaz volt. Akkor hát kár mérgezni a szervezetét gyógyszerekkel. Már arra is gondoltam, esetleg ez is agyi probléma, a nyomás következtében a hőközpont nem működik rendesen: ha lehűl a test, úgy védekezik, hogy kifűti. Nem volt semmi tünet a lázon kívül.

December 15-én megérkezett édesapámékhoz debreceni barátja, volt Wesselényi-kollégista, egyetemi tanár. Mivel szüleim a református templom tőszomszédságában laktak, s édesapám fontos tisztséget töltött be a gyülekezetben, elsők között tudták meg, hogy a bukaresti egyházügyi hivatalból telefonáltak a szilágysomlyai esperességre, készüljenek, mert másnap Tőkés László Menyőre érkezik. A zilahi pap is ki kellett, hogy utazzon Menyőbe a "fogadására". Menyő kis szilágysági falu, Tőkés László hivatalos szolgálati helye volt. Valószínűleg büntetésből kapta a váradi püspöktől, mert előző helyein a román hatóságok és az őket kiszolgáló püspök elvtárs szemében túlságosan lelkesen dolgozott a református ifjúság összefogásán. Bibliaköröket, irodalmi köröket vezetett Désen, majd Temesváron az ottani magyar diákok részvételével. Már régóta áthelyezték Menyőbe, de nem volt hajlandó engedelmeskedni olyan parancsnak, amit igazságtalannak ítélt. Írta a leveleit, magnóra mondta a véleményét, s a Szabad Európa Rádión és a Panorámán át mindenkinek tudomására hozta az őt ért sérelmeket. Jó volt tudni, hogy van legalább egy valaki közülünk, akinek a hangja messzire hallatszik. Ugyanakkor visszásnak tűnt, hogy ennyire sajnáltatja magát, mikor neki paradicsomi élete volt jónéhány paptársához képest. Zavart az is, hogy büntetésnek fogta fel a menyői szolgálatot (a váradi püspök tekinthette annak, ő nem), úgy éreztem, méltatlanul viselkedik. Isten szolgájának nem volna szabad különbséget jelentsen, hogy egy eldugott szilágysági falu elárvult nyájának vagy egy diákváros ifjúságának a pásztora. Ő, úgy látszik, többre hivatottnak tartotta magát, s nem tudom, ha szerényebb és alázatosabb, - a saját lelkén kívül - bárkinek használt volna-e vele.

Napok óta érkeztek a hírek Temesvárról, a rádió minden nap beszámolt róla, hogy a püspök megfenyegette Tőkés Lászlót, ha nem hagyja el Temesvárt, a román karhatalmisták erőszakkal fogják kilakoltatni. Tudtuk, az emberek élőláncot vontak a parókia, a templom köré, hogy megvédjék papjukat. Szombatról vasárnapra, 17-ére virradó éjjel megjelentek a hivatalos emberek, Tőkés László látta, nincs más választása: ha el akarja kerülni a konfliktust, meg kell nyugtatnia az embereket, és engedelmeskednie kell a parancsnak.

Vasárnap délelőtt édesanyám bátyja, a szilágyfő-keresztúri lelkész, hazafelé tartott a szomszéd faluból, hogy az ottani istentisztelet után saját gyülekezetében is szolgáljon 10 órától. A szekér, amelyen vitték, nem messze Keresztúrtól le kellett, hogy térjen az útról, mert Zilah felől hosszú konvoj haladt Szilágycseh felé, fekete autók, teherautók. Az akkori forgalommentes időkben (benzinhiány), feltűnő volt az egymást szorosan követő autók sora. Délután már tudtuk, hogy Tőkés Lászlót vitték Menyőbe. Mindenki látni akarta. Aki tehette, odautazott Zilahról is. Ismerős családok vattát gyűjtöttek, mert híre ment, hogy az átélt izgalmak miatt László állapotos felesége vérezni kezdett. Még ha hétfőn kórházba viszik is, szüksége lesz rá, mert a kórház a frissen szült anyák részére se tudott vattát biztosítani. Menyőnek boldog napjai voltak ezek. Villanyfényben fürdött a falu esténként, pedig világító utcai lámpát ezek a falvak évek vagy talán évtizedek óta nem láttak már. Őrizték szekusok is a házat, ahol Tőkés Lászlóék megszálltak, de őrizte őt a nép is. Nagyon szerették, büszkék voltak rá.

Közben a Kossuth-rádió tovább ontotta a híreket: Temesváron nagyon sok román csatlakozott Tőkés László híveihez, tüntetnek, Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabálnak, puszta kézzel szállnak szembe az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Tőkés Lászlót - a rádió szerint - ismeretlen helyre hurcolták, senki se tud róla semmit. Édesapám debreceni barátja megijedt a fejleményektől, félt, hogy lezárják a határokat, ezért már hétfőn hazautazott. Megígérte, hogy azonnal felhívja a Kossuth-rádiót, és elmondja, hol van Tőkés László, és hogy semmi baja nem esett. Hétfőn minden hírműsorban emlegették Tőkést, beszéltek száműzetésről, moldvai fogságról. Kedd délben bemondták ugyan, hogy Debrecenből telefonáltak, miszerint Tőkés biztonságban van Menyőben, de délutánra már megint elvesztették. Szerdán délben közvetítették a debreceni professzor másodszori telefonhívását, amelyben már részletesen elmondja a történteket. Ettől kezdve megindult az áradat Menyő felé. Csütörtök reggel, amikor a zilahi lelkész röviddel felkelés után kinyitotta a kaput a sürgető kopogtatásra, nem más állt előtte, mint Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője.

Ekkor már híre terjedt, hogy a temesváriak lázadása után, amelyhez már a diákok is csatlakoztak, megmozdultak a iaşi-i egyetemisták is. Még mindig nem hittük, hogy bármi komolyabb következménye lesz a mozgolódásnak, hisz volt már brassói munkássztrájk, hallottunk már a zsílvölgyi bányászok nyílt elégedetlenkedéséről, de ezeket az elszigetelt fellángolásokat könnyűszerrel el tudták fojtani. Amíg a bukarestiek csendben vannak, minden lázadás hamvába hal.

Csütörtök este néztük a román TV híradóját. Ceauşescu délelőtt nagygyűlésre hívta össze a bukarestieket, ebből adtak részleteket. Hosszasan szónokolt, nem nagyon figyeltem a szöveget, ám egyszer észrevettem, hogy megáll beszéd közben egy pillanatra, balra néz, messze a tér túlsó sarka felé. A kamerákat nem irányították oda, ő folytatta a beszédet, de mindegyre riadt pillantásokat vetett ugyanabba az irányba. Mellette ült a felesége, ő meg a körülötte állók is láthatóan ijedt érdeklődéssel, már-már felháborodással a tekintetükben néztek mind egy irányba. Ott valami történt. De hogy pontosan mi, azt később se tudtuk meg. Álmosnak eszébe jutott, hogy délelőtt egyik kolléganője hazaszaladt tízóraizni és kávét főzni, s mikor visszajött, elmesélte, hogy bekapcsolta a tévét. Az öreg éppen beszélt, s egyszercsak abbamaradt a közvetítés, amely egyenes adásban hozta a nagygyűlést, pár percig zenét sugároztak, majd folytatódott a szónoklat. Mindenki találgatta, mi történhetett.

Másnap, december 22-én reggel Katinak 40 fok fölé emelkedett a láza, nem volt magánál. Délelőtt enyhült a láz a gyógyszerek hatására, jóformán egyfolytában aludt. Ketten voltunk otthon, a többiek 12 körül értek haza óvodából, iskolából. Épp ebédeltettem a gyerekeket, mikor ránéztem az órára: 1 óra, kezdődik a Déli Krónika. Hátha mondanak valamit a tegnapi nagygyűlésről. Bekapcsoltam a rádiót. A harangszó és a szignál után a tartalomjegyzék következett, amelyben elhangzott egy ilyenszerű mondat: Bukarestben a felkelők átvették a hatalmat, Ceauşescu menekül. Hiába hallgattam tovább, a hírek között már nem szerepelt. Kacsa lenne? Mikor vége lett a Krónikának, gondoltam, bekapcsolom a román TV-t, tegnap volt adás napközben, hátha lesz most is.

Ahogy megvilágosodik a képernyő, mit látok? Egy neves román színész ül a mikrofon előtt, körülötte megilletődött emberek állnak, valamennyin feltűnő volt az ápolatlanság, nem voltak előkészítve a felvételre, mintha most szaladtak volna fel az utcáról. És Sergiu Nicolaescu beszél. Mióta a román TV létezik, ez volt az első alkalom, hogy valaki beszélt. Nem felolvasott, nem betanult szöveget darált több-kevesebb átéléssel, hanem beszélt: szólt hozzám, hozzánk, a szó legnemesebb értelmében. A gyermekeim azt hitték, megbolondultam, rohangáltam fel-alá a szobában, kacagtam, visítottam, tapsoltam, sírtam, mindent csináltam, ami rájön az emberre, ha hirtelen megvalósulni látja megvalósíthatatlannak vélt legnagyobb, legrejtettebb vágyát. Beszélnek a román TV-ben! Emberek ülnek a mikrofon előtt, nem robotgépek, őszinte emberi szó hallatszik, nem megfélemlített talpnyalók cuppogása. Szinte nem is számított, mit mond, a helyzet világos volt. Jöttek-mentek az emberek, hozták az újabb híreket. Két dolog volt biztos: az, hogy a TV-t elfoglalták, és az, hogy Ceauşescu menekül. Az első percek tombolása után nem bírtam a házban maradni. Kimentem az udvarra. Egyik szomszédasszonyom a tyúkjait etette, másik söpörte a járdát. Nem tudják. Nem tudják! Meg kéne nekik mondani, oda kéne ordítani: idefigyeljetek, vége!! Vége Ceauşescunak, vége a rettegésnek, a hazudozásnak, igaz, bátor emberek kezében az ország! - De vajon ők mit szólnak hozzá? Hátha holnapra minden visszaáll, s a szeku nem fogja sajnálni az időt és fáradságot, hogy összeszedje az örvendezőket. Nem mertem szólni. Majd megtudják. Visszamentem a házba.

Alig félóra múlva újra kimentem az udvarra. Fojtogatott a bezártság, az, hogy egyedül élem át az eseményeket. A gyermekeim nem foghatták fel, mit jelent mindaz, ami történt, részben mert románul semmit sem értettek, amit meg én mondtam nekik, az számukra nem volt fontos dolog, sosem hallottak minket panaszkodni. Nem tudhatták, mit jelent nekünk az a szó, hogy szabadság, mert nem tudtak a rabságról sem. Ahogy kiléptem az udvarra, különös zajt hallottam messziről. A város főutcájáról, lentről, a völgyből fölhallatszott száz meg száz ember örömujjongása, minden autó dudált. Nyílt a kapu, Álmos jött haza, jóval a munkaidő lejárta előtt. Ő higgadtabb volt nálam, de az ő arcán is ragyogott az öröm. Telefonon adták tovább egymásnak a hírt az intézmények, gyárak, irodák, mindenütt megállt a munka, az emberek kitódultak az utcára. Amit én nem mertem megtenni, ők merték: egymás nyakába borulva sírtak, nevettek, kiabáltak. Pár percen belül hatalmas tömeg hömpölygött a gyárnegyedből a város központja felé.

Zilahon minden békésen, a legkisebb rendbontás nélkül zajlott. A securitate emberei az első szóra megadták magukat, a hadsereg azonnal a felkelők oldalára állt, átvette a hatalmat, az irányítást, sem a rendőrség, sem a pártvezetés nem tanúsított semmilyen ellenállást. Délután már a városháza erkélyéről az ortodox, a baptista, a református lelkész szólt a téren összegyűlt tömeghez. Rövid időn belül katonák álltak a város minden fontosabb épülete előtt.

Mint egy túlságosan felfújt luftballon, pukkadt ki, robbant szét a Ceauşescu-rendszer. Ellenállhatatlanul követték egymást az események. Mire az emberek feleszméltek, a régi vezetés eltűnt a városból, új arcok, jól ismert, tekintélyt parancsoló, tiszteletet érdemlő arcok jelentek meg a helyükön. Még senki nem intézkedett, egyetlen teendő volt: nézni a tévét, várni a bukaresti fejleményeket, és alkalmazkodni hozzájuk.

Azon ritka házak közé tartoztunk, ahol elkészültek a karácsonyi sütemények. Lelkileg talán kevésbé készültünk fel az ünnepre, mint máskor, mert Kati láza és a bukaresti események lekötötték, eltérítették a figyelmünket, érzelmeinket, de mert télire egyetlen szobába zsúfolódtunk össze, ott volt a konyha is, a tévé is, csak úgy kellett fordítanom a készüléket, hogy tésztagyúrás közben is lássam a képernyőt.

A hadsereg átállásakor tudtuk már, hogy minden eldőlt. Napokig tartott az ellenállás Bukarestben, újra meg újra gépfegyver és ágyúlövések zaja remegtette meg a szívünket, s bár nagyon sajnáltuk az elesetteket, a halott fiatalokat, akik nem részesülhetnek harcuk gyümölcséből, az alapérzés az első két hétben a mámoros öröm volt.

Megértük azt, hogy a román televízióban három nyelven naponta többször is megjelenjen a felirat: Boldog Karácsonyi Ünnepeket! A "karácsony" szót bűn volt kimondani évtizedeken át. Az események szünetében olyan filmeket, felvételeket, videoklippeket vetítettek, amiket a bukaresti nézők küldtek be a Televízióba. Volt köztük klasszikus román népzene (nem a szocialista folklór, ami már a könyökünkön jött ki), régóta elhallgattatott költők verseit csendre ítélt színészek mondták el, voltak felvételek ritka, titokban lejátszódott kulturális eseményekről, de küldtek be külföldi filmeket, egy csodálatos holland karácsonyi műsort, Julie Andrews Ausztriában készült felvételeit, francia rajzfilmeket, mindmegannyi ínyencséget, amelyre évek, évtizedek óta sóvárogtunk. Megdöbbentő volt látni, hogyan ujjong a román nép. Ahhoz voltam szokva, hogy mindig csak magunkat, az elnyomott magyarságot sajnáljuk, sajnáltassuk, észre sem vettük, hogy a románság - és nemcsak a nyomorgó paraszt, hanem az értelmiségi is - mennyit szenved a Ceauşescu-politika prése alatt. Az a kép alakult ki bennünk, hogy - nagyon ritka kivételtől eltekintve - a románok helyeslik Ceauşescu nézeteit, hisz mindent értük tesz, el tudja hitetni velük, hogy gigantikus álmai az ő javukat szolgálják. S most mit látunk? A románság elnökével együtt sutba dobja mindazokat az eszméket, mindazokat a teljesítményeket, az önmagáról, mint különleges adottságú népről hangoztatott nézeteket, az egész belterjességet, amit az elmúlt húsz évben szajkóztak. Kiderül, hogy nemcsak a hamis illúziókat ismeri önmagáról, hanem számontartja valódi értékeit, s azokat előszedve, összegyűjtve, két tenyerébe fogva nyújtja oda Európának: itt vagyunk, ilyenek vagyunk, fogadjatok el minket. És beleillett ebbe a képbe Iliescu is, aki franciául beszélt a francia újságíróval, oroszul a szovjet nagykövettel, angolul az amerikaiakkal. Kulturált volt, tudott viselkedni, akkor még a mosolya is őszinte volt, barátságos, s csak akkor láttam kicsit zavartnak, mikor Petre Romannal, a "tankok által felavatott" miniszterelnökkel együtt térdre borulva kellett imádkoznia a meghalt ifjakért. Két hét után már megjelentek, és egyre nagyobb szerephez jutottak a zavaró tényezők. Egyre többen óvták a népet a túlzott bizakodástól, elkezdődtek a viták, vádaskodások, a mieink is kezdtek magukhoz térni, s rájöttek, hogy számunkra nem sok újat hoz ez a megváltozott világ. A győzők azt hitték, hogy a nép meg fog elégedni Ceauşescu eltiprásával, és boldogan öleli keblére reformkommunista megmentőit. Pedig hát már nálunk okosabbak is megmondták: félszabadság nem szabadság, a diktatúra és a teljes demokrácia között nincs tartható középút.

Ahogy elhallgattak a fegyverek, és kezdett körvonalazódni a jövő arculata, két dolgot biztosan tudhattunk-hihettünk: senki sem fogja többé akadályozni vallásos tevékenységünket, és senki sem fogja a szánkra tapasztani a kezét, ha kimondjuk, amit gondolunk. Évekkel ezelőtt, mikor uruguayi barátom hosszasan panaszolta levelében a helybéli kormány rossz politikáját, nehéz helyzetüket, nem tudtam vigasztalni, mert nem tehettem. Csak annyit szerettem volna mondani: Pedro, drága, nem is olyan rossz a helyzetetek, ha te ezt nekem büntetlenül leírhatod, s a leveled meg is érkezik. Ezt a szabadságot most megkaptuk.

Tele voltam tervekkel, vágyakkal. Fel akartam ajánlani tudásomat, szerettem volna gyűjteni, cikkeket írni, lapot szerkeszteni, néprajzot tanítani. Én voltam akkor Románia egyetlen aktív, diplomás néprajzosa. Gondoltam, hátha eszébe jutok valakinek. Nem így történt. Keserves felismerés volt, egy éjszakám ment rá, míg megemésztettem, hogy a hosszú hallgatás után mindenki beszélni akar, mindenki úgy érzi, tele van életrevaló, értékes gondolatokkal, ötletekkel, amelyek eddig az agyában vagy az íróasztal fiókjában molyosodtak, ki akarja végre mondani, amit évtizedekig tárolt: önmagát. És mindenki csak a maga hangját akarja hallani, senki nem kíváncsi a másikra. Az én hangom sem érdekelt senkit, ahogy a másé sem. Egy januári este sírva kértem Álmost, maradjunk itthon, itthon van ránk szükség, most már lehet utazni, Katit, ha kell, bármikor kivihetjük. Talán ha akkor megszólít valaki, és azt mondja: nézd, itt van ez a munka, ezt te tudod a legjobban elvégezni - akkor otthon maradunk. Szerencsére Álmost nem befolyásolták ennyire a körülmények és az általuk kiváltott érzelmek, kérte, nyugodjak meg, aludjam rá egyet, s aztán majd beszélünk róla. Másnapra már én is lehiggadtam. Senki sem jelezte, hogy kellenék, én pedig, ha Isten akarata szerint próbálok élni, egyetlen dolgot tudhatok biztosan: ezt az öt kisgyermeket rám bízta, értük felelősséggel tartozom. Semmi más nem biztos, se a tanítás, se a néprajz, semmi. Egyetlen biztos hívatásom az anyaság, s ha azt nem tudom is eldönteni, hogy a nagyobbaknak s a picinek hol lenne jobb, Katit biztosan Budapestre kell vinni. Végül az ő szempontja döntött: ki garantálja, hogy ha otthon maradunk, bármikor, hónapok, évek múltán kiutazhatom vele külföldre azonnal, ha arra szükség van.

Folytattuk a készülődést. Január közepétől kezdve sorra mindenki megkapta az útlevelét, akinek kérvénye be volt adva a rendőrségre. Álmos azonnal kiutazott Magyarországra, hogy lakás- és állásügyben körülnézzen. Nem volt más szempontunk, csak hogy Budapesthez vagy Pécshez közel legyünk. A Dunától keletre semmiképpen sem akartam élni, ezért klinikák szempontjából ez a két város jött számításba. Sokfelé járt Álmos, de konkrét választ sehol sem kapott. Ahol lakás lett volna, nem volt munka, ahol munkát kapott volna, nem talált lakást.

Közben levél érkezett Esquelbecq-ből. Marie-France megírta, hogy karácsonykor a templomban a betlehem mellé odahelyeztek egy kis perselyt, amelyre ráírták: Pour Cathy - Katinak. Egy hétig tartották kint a perselyt, az összegyűlt pénzt Budapestre postázták egyik barátnőm címére. Nagyon jólesett, hogy gondoltak ránk.

Gyorsan telt az idő. Minden hivatalos helyen zűrzavar volt, senki se tudta, milyen törvények érvényesek, melyek nem, mivel cserélték ki azokat, amelyeket már senki sem vett figyelembe. A kiutazásról annyit tudtunk, hogy lényegében bármit vihetünk, bútorokat, könyveket, mindent, megadott mennyiségig. A nagyváradi vámhivatallal kellett megállapodni, mikor, melyik nap tudnak fogadni vámolásra. Sokan álltak útra készen, lassan haladt a munka. Nekünk azt válaszolták, hogy leghamarabb április 28-án tudnak velünk foglalkozni. Az nekem túl késő volt. Áprilisban a kilencedik hónapban leszek. Nem kockáztathatom, hogy útközben induljon be a szülés. Némi fontolgatás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, amint vége a nagy hidegnek, és amint egy biztos pontot találunk, ahol félévre befogadnának.

Álmos újra kiment Magyarországra, mostmár azzal az elhatározással, hogy nem jön vissza, amíg valami megoldást nem talál. Az ideiglenes lakásunk, úgy látszott, Isten akaratából megoldódik. Volt egy nagyon kedves szomszédasszonyom, aki családostul szintén a kitelepedés előtt állt, de ők csak nyáron készültek indulni, ha a gyerekek befejezik a tanévet. A Pesten élő húga házában készítettek elő számukra egy alagsori szoba-konyha-fürdőszobás lakást, addig, míg ők is találnak végleges megoldást. Mivel ez a lakás nyárig üresen állt, megbeszélte húgával, engedjék meg, hogy érkezésükig mi foglalhassuk el. Legyen egy biztos hely, ahol kihordhatom a kicsit, s a születése utáni legnehezebb első két hónapot eltölthetjük. Óriási megkönnyebbülés volt ez számunkra. Nem is vágytam többre, hisz megtanultam, ha hiszem, hogy Isten a tenyerén hordoz - és hiszem -, nem kell a jövőtől félnem, mindig csak a holnapi nap számít. Olgával, leendő háziasszonyunkkal személyesen is sikerült találkoznunk Zilahon, röviddel a kiutazásunk előtt. Addigra már budapesti barátaink megtudták, hová érkezünk, és nekiláttak az üres lakás bebútorozásának. Az indulásunk előtt utolsó két hétben minden nap ott voltak a pesti Jávorfa utcában, mikor kinek adódott egy kis szabadideje, segített, rendezett, hurcolkodott. Olga mesélte el, milyen lázas munka folyik, de próbált tapintatosan felkészíteni, hogy ne sokat várjunk a lakástól, inkább látszik ócska bútorraktárnak, mint kényelmes otthonnak. Később bevallotta, hogy amikor Zilahról hazatért, maga is jócskán meglepődött, amikor benyitott a közben berendezett alagsori lakásba.

Álmos nem vesztegette az idejét Magyarországon. Járt Kaposváron, Komlón, Siklóson, Pécsett, megnézte az unokatestvérem által javasolt tanyát - le is mondott róla azonnal a rozogasága miatt. Megnézte az egyház által felajánlott üres plébániaépületet egy kis alföldi faluban - kicsinek találta, de legalább sikerült munkára lelnie Budapesten: egy építőipari kisszövetkezet tudna foglalkoztatni még egy építészt.

Nem sokat kellett csomagolnunk. Eszterünk keresztapja vállalta, hogy egy Volkswagen mikrobusszal értünk jön. Annyi holmit vihettünk, amennyi abba belefért nyolc személy mellé. A vámnál elmondták, hogy később már semmit sem lehet utánunk küldeni, ha tehát nem várjuk meg a vámolást, annyi holmink marad, amennyit a határátlépéskor kézipoggyászként magunkkal viszünk. Nem mondom, hogy teljesen közömbösen váltam meg bútorainktól, különösen a dédnagymamám szalongarnitúráját sajnáltam, de szerettem a sötétre pácolt konyhabútorunkat s a nappali bútorát is, amit az esküvőnk után vettünk. Ha nem vártam volna Andrást, biztos magunkkal visszük őket, de így a kicsi volt a fontosabb. Ruhaneműt alig csomagoltam, edényeket, személyes emléktárgyakat, játékokat, néhány nélkülözhetetlen vagy nagyon kedves könyvet pakoltunk be, s hogy bútorunk is legyen, két összecsukható csőágyat s négy turista-széket készítettünk elő. Nem ürítettük ki a lakást, én már nem bírtam úgy a munkát, a házinénitől májusig haladékot kaptunk a kiköltözésre. Szüleim, testvéreim csomagoltak össze végül. Nem lehetett nagyon szívderítő számukra, hisz minden úgy maradt utánunk, ahogy laktunk benne.

Indulásunk időpontja már csak attól függött, hogy Zoltán mikor tud értünk jönni. Nem éreztem semmi szomorúságot. Minden erőmmel azon voltam, hogy a gyermekeknek megkönnyítsem az elválást, ez pedig csak úgy sikerült, ha egyfolytában a jövőbeni életünkről beszéltem nekik. Meséltem Budapestről, a Dunáról, a Balatonról, a tele üzletekről, leendő barátainkról, s úgy belelovalltam magam, hogy már bennem is csak a reményteljes várakozás élt, ami elnyomta a szomorúságot. Megtanultam már búcsúzni, tudom, hogy az elválás fájdalmát lehet enyhíteni, ha nem figyelünk rá, ha teljes erőnkkel koncentrálunk az előttünk álló út érdekességeire, új feladatainkra. Édesanyám velünk jött, ez is könnyített az elváláson, de még így is nehéz volt mosolyogva integetni mindig erős édesapámnak, akinek csorogtak a könnyei. Nem tudom, engem sajnált-e inkább vagy az unokáit, akiknek őrzésében születésük óta a legfőbb segítőm volt, és mindig határtalan türelemmel teljesítette szeszélyes kívánságaikat.

Mennyivel könnyebb volt mégis ez a búcsúzás, mint amilyen a decemberi események nélkül lett volna! Hiszen nem véglegesen váltunk el, még csak nem is valami bizonytalan, meghatározatlan időre! Ha beadják az útlevélkérelmüket, és megkapják az útlevelet, bármikor meglátogathatnak. Azt tudtam, hogy mi nem fogunk egyhamar jönni. Minden fájdalmas elszakadásnak az idő a legjobb gyógyszere. Azt akartam, hogy a gyermekeknek legyen idejük meggyökeresedni, otthont találni Magyarországon, ne járjanak úgy, mint mi felnőttek, akik itthonról hazamegyünk és viszont. S hol van még az a hely, amit otthonunknak tekinthetnénk hosszabb időre?