Édesanyám keze

T. Suzanne Eller

 

„Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.” 1Kor 13,13

 

Felém nyújtotta a rózsaszín szalaggal díszített, puha, fehér kötött takarót. „Nem biztos, hogy oda akarom adni neki” – mondta. A szemek talán kicsit tágabbak voltak, mint édesanyám régebbi kézimunkáiban, de a takaró minden megkötött darabkája szeretetről beszélt.

Megfogtam édesanyám kezét. Valaha karcsú ujjai most görbék, az ízületeknél egyenetlenek voltak. Elképzeltem, ahogy a kötőtűket tartja s kattogtatja órákon, napokon át, hogy elkészüljön a takaró. Ajándék első dédunokájának, amit fájdalommal és szeretettel készített.

Valahogy magától értetődőnek veszem anyám kezeit. Arcomat simogatták. Rám adták a kabátot (hiába tiltakoztam három gyermekes anya koromban is). Tartották az egyszerre szeretett és gyűlölt mobiltelefont, hogy beszélhessen „az ő Suzie-jával”. Képeslapokat írtak, amik az emailes postafiókomban kötöttek ki egyszavas üzenettel: „Szeretlek”.

Egy régi, hetvenes évekbeli slágerben ezt éneklik: „Az idő suhan, suhan a jövő felé.” Igaza van a dalnak. A suhanó időt látom anyám kezein. Látom a perceket, ahogy összeállnak órákká, majd napokká egy pillantás alatt.

Mindig rohanunk. Ebben a hónapban is tele volt a hűtőn lévő tábla a tennivalók listájával: gyülekezeti alkalmak, fogászati időpont, meghívások, esküvők és ballagások, s közönséges dolgok, mint a számlabefizetés, fűnyírás, nagytakarítás.

Nemrég jöttem rá, hogy édesanyám egyre lejjebb kerül a listán. Eltelt egy hét. Elrepült egy hónap. Cseng néha a telefonom. „Szia Suzie, csak azért hívlak, hogy megmondjam, nagyon hiányzol.”

Egyik nap emailt kaptam egy barátnőmtől. Arról értesített, hogy beteg az édesanyja. A következő hetekben minden nap imádkoztam érte, s követtem az eseményeket. Egyik este aztán kaptam egy emailt, amiben barátnőm a haldokló édesanyja iránti szeretetéről ír, s azért imádkozik, hogy ereje legyen a búcsúzáshoz.

Hirtelen rádöbbentem, milyen kevés időmet szentelem drága édesanyámnak. Csak ültem a megnyitott levél előtt, és sírtam. Másnap felhívtam édesanyámat, és megbeszéltünk egy találkozót. Gyermekként örült és nevetgélt, mialatt megbeszéltük a részleteket.

Nagyon jól éreztük magunkat a közös ebéden, s elhatároztam, hogy listámra minden héten felkerül valami lehetőség, amivel kifejezhetem szeretetemet.

Képeslapot küldök neki.

Benézek hozzá, csak hogy átöleljem és megfogjam a kezét, vagy megsimogassam a haját.

Segítek a kertben, vagy együtt ebédelünk, beszélgetünk.

Fel-felhívom, hogy mondjak neki valami szépet, biztatót, hogy szeretem, s hálás vagyok neki.

Azért imádkozom, hogy be tudjam tartani az elhatározásomat. És hogy nagyon sok alkalmam legyen az együttlétre vele. És még inkább azért imádkozom, hogy ne tekintsem magától értetődőnek, hogy ő van nekem.

A rohanás minden bizonnyal nem fog lelassulni. De ha olyasmikre akarom szánni az időmet, amire érdemes, ezek között előkelő helyen kell szerepelnie annak, hogy kezemben tartsam édesanyám kezét.

 

Uram, hálát adok Neked szeretteimért. Az élet néha összekuszálódik, s nehéz lelassulni, hogy kimutathassam, mennyire fontosak nekem. Segíts, kérlek, hogy összeszedett maradhassak, s felismerjem, mi az, aminek alig van értéke, s így több időt szánjak azokra az emberekre, akiknek az értéke felbecsülhetetlen. Jézus nevében, Ámen.

 

Encouragement for today, 2012.05.11.

www.proverbs31.org